Hellinger Intézt Magyarország

Család- és rendszerállítás

A családállításról I.

A családállításról I.

"Csak kilépsz a napfénybe és máris világos van" (Bert Hellinger)

családállítás lényege, hogy a kérdező résztvevőben meglévő rendszert személyek (ún. reprezentánsok) térbeli elhelyezésével szimuláljuk. Az ilyen formán elhelyezett, felállított személyek testi érzetei, a helyzetükben feltörő gondolatai egyrészt betekintést engednek a rendszer dinamikájába (ki kit lát, kire néz szívesen, kit hogyan észlel, kitől tart, kihez közeledne) valamint a helyzetük változtatásával és bizonyos rituálék megtételével a rendszerfejlődés lehetőségei is feltárulnak. A kérdező a kliens, az rendszerállítást végző a terapeuta. A felállítandó rendszer lehet szervezeti rendszer: munkahelyi, politikai, ideológiai, társadalmi stb., ezeknél beszélünk szervezetállításról, és lehet családi rendszer: eredeti család; ősök, jelenlegi család, ezeknél beszélünk családfelállításról.

A családállítás eredete:

Szondi Lipót magyar pszichiáter (1893-1986) már a múlt század elején, a Sorsanalízis című művében utal az ősök kényszerítő erejére, a családi tudattalanra. 1937-ből származó definíciója szerint a sors nem más, mint a bennünk meglévő ősöktől, vérrokonoktól származó választási kényszer – szerelemben, barátságban, foglalkozásban, betegségben és halálban. A választásainkban tehát rejtett, öröklött biológiai tényezőknek, a génjeinknek vagyunk kiszolgáltatva. Bert Hellinger a sorsunkat meghatározó személyek közé sorolja a családhoz tartozó „idegeneket” is, például az eljegyzett, de elhagyott menyasszonyt, vőlegényt, a háborús bajtársat –, mindazokat, akik a család sorsában jelentős szerepet játszottak távozásukkal.

Szondi szerint a kényszersors tudatossá tétele a sorsválasztás nélkülözhetetlen feltétele, mert „aki nem maga választ, annak nincs saját, személyes sorsa sem.” A családfelállítás lényege és eredményességének kulcsa, hogy segítségével az eddig nem ismert, tudattalan mechanizmusainkat – az egész lényünket nagymértékben meghatározó választási kényszereinket – tudatossá téve új életminőségre teszünk szert. Mind Szondi, mind pedig Hellinger a szabadságot, a választott sorsot állítják szembe a kényszersors rabságával. Munkásságuk célja, hogy az egyén a sorsában felismerje a lehetőségeit, felszabadítsa saját magát és teljesebbé tegye az életét.


A családokhoz kapcsolódó munkát Virginia Satir, majd a pszichodrámás Moreno határozta meg. A pszichodrámában még szereplők vannak. A magyar származású Böszörményi Nagy Iván munkája kapcsán vonult be az invisible bound – a láthatatlan kötések a család- és csoport dinamikai megfigyelések fogalomtárába.

Bert Hellinger
rendkívül karizmatikus, intuitív pszichológus és teológus. Az ő munkássága által teljesedett ki és terjedt el a családfelállítás és szervezetállítás módszere. Már Hellinger is felállít a tényleges személyek mellett szimbólumokat, absztrakt fogalmakat (országok, béke, bűn, stb.).

Ennek a folyamatnak a továbbvitelére vállalkozott Matthias Varga von Kibéd matematikus és filozófus illetve felesége ?Insa Sparrer. Ők kifejezetten a rejtett munkát és absztrakciók felállítását tűzték ki célul, mert munkájukat a rendszerszemlélet mellett a rövidterápiás, megoldásorientált terapeuták munkája befolyásolta (Steve de Shazer). Az absztrakció teszi lehetővé, hogy ne csak családi, de céges, szervezeti ill. karrier összefüggéseket is meg lehessen jeleníteni. 1995-ben jelentette meg Weber Bécsben az első szervezeti felállítás című munkát, amelyben a szervezeten belüli viszonyokról, a szervezet és ügyfelei és/vagy piaca és a szervezet céljaival is találunk példát.


A családállítás, mint alternatív családterápia

Mind Szondi, mind pedig Hellinger a szabadságot, a választott sorsot állítják szembe a kényszersors rabságával. Munkásságuk célja, hogy az egyén a sorsában felismerje a lehetőségeit, felszabadítsa saját magát és teljesebbé tegye az életét.

A lényegi különbség Szondi és Hellinger között a kényszersors megközelítésében van. Szondi a kényszersors okát az ősöktől felénk irányulóan, Hellinger tőlünk feléjük irányulóan közelíti meg. Megfigyelése szerint mi magunk vállaljuk fel odatartozásunkból fakadó tudattalan szeretetünkkel. Mintegy hűtlennek éreznénk magunkat, ha nem vállalnánk fel a nehéz sorsot. A népünkhöz, a klánunkhoz, a családunkhoz, a szüleinkhez való tartozás tudattalan szeretete kényszerít önsorsrontó cselekedetekre. Az a mágikus gyermeki képzet is segít ebben, hogy ezzel segítünk nekik. Ennek a bennünk lévő tudattalan szeretetnek a felismerése és tudatosítása transzformája át a kényszert választási lehetőséggé.

A családállítás a családi lélekben uralkodó törvények felismerése és elismerése

Hellinger megfigyelései szerint a közös családi lélekben törvények uralkodnak, melyek ha megsérülnek, generációkon keresztül hatnak a család tagjaira.

A „szeretet rendjeinek” nevezte el ezeket a törvényeket:
Az odatartozás rendje: Hellinger szerint a legmélyebb boldogság az odatartozás érzése, a legnagyobb félelem pedig a kirekesztéstől való rettegés, az, hogy elhagynak minket. Gyermekkorunktól kezdve egész életünk során ezt az odatartozást keressük, és féltve őrizzük. A családfelállítás első törvénye szerint a rendszer minden egyes tagjának egyenlő joga van ahhoz, hogy a többiek odatartozónak ismerjék el. Ez a jog sérül, ha valakit ténylegesen kitagadnak, amikor a család morális értékeivel ellenkező cselekedetet követett el. Előfordul, hogy azért próbálnak meg elfelejteni valakit, mert nagyon fájdalmas az emléke. Például, kiszorítani egy korán meghalt kisgyerek emlékét, akit igyekeznek kitörölni a családi köztudatból, és úgy tenni, mintha soha nem is létezett volna. A gyermek energetikai lenyomata azonban ott van a mezőben.
Különös jelenség az elveszett ikerpár esete: az újabb vizsgálatok szerint átlagosan minden 8-10-edik terhesség ikerterhességnek indul, ám az egyik egy pontnál nem fejlődik tovább. Nyomtalanul felszívódik, vagy csomóként marad a placentában, és az is előfordul, hogy a megszületett gyermekben egy ciszta tartalmazza az elveszett ikertestvér embrionális szöveteit. Még ha nem is tudnak az elveszett ikerről, a megszületett párja lelkében és sejtjeiben ott van a lenyomata, és akár egy életen át tudattalanul keresheti őt.
Az odatartozás jogát tagadjuk meg akkor is, ha azt mondjuk, hogy családunk tagja pl. szívinfarktusban halt meg, holott öngyilkos lett. Az ember sorsát tagadjuk meg, holott az ember és a sorsa elválaszthatatlan egymástól.

A hely rendje: A rendszerben minden egyes tagnak megvan a maga helye – mint a kirakós puzzle-ben – és csak akkor megfelelő a kirakott kép, ha mindegyik darabkája fent van a táblán, és mindegyik a saját helyét foglalja el. Az ember a szülei kapja az életet, ezért számára a szülő mindig a Nagy, ő maga pedig a Kicsi. Amennyiben a gyerek a szülővel egy szinten lévőnek éli meg magát, akkor virtuálisan egy fokkal feljebb ugrik a saját helyénél. Ilyenkor aktívan beleavatkozik a szülők párkapcsolatába, állást foglal és tanácsot ad, vagy azt mondja: megadom neked apám, amit annak idején nem kaptál meg a nagyszüleimtől. Ezért aztán nem tudja a saját életét élni, gyökértelenné és feszültté válik, hiányozni fog neki a gyereklét élménye, amit majd a párkapcsolataiban próbál meg pótolni.
Az azonos generációs szinten tartózkodók között is meghatározható a rend. Valaki lehet egy rendszerben első, második, harmadik, sokadik – aszerint, hogy hányadikként érkezett a családba. Van első, második, sokadik gyerek, és van első, második, sokadik fontos kapcsolat egy felnőtt életében. Ha elveszik valakitől az őt megillető helyet, akkor azt a rendszer kompenzálja, vagyis valaki (valakik) kárára pótlólagos egyensúlyt teremt.

A kiegyenlítődés rendje: Hellinger meglátása szerint a családban tudattalan csoport-lelkiismeret működik. Ha egy rendszer tagjai közül valakivel valami életbevágóan rossz történik, akkor másvalaki, rendszerint egy később született elkezd ugyanúgy élni, érezni és viselkedni, mintha az a rossz dolog vele történt volna meg. Ebben a másvalakiben tehát olyan érzések, érzelmek keletkeznek, mintha őt közösítették volna ki, mintha ő vesztette volna el korán a szüleit, a szerelmét, a gyerekét, mintha őt érte volna az a sorscsapás. Úgy él, mintha azt mondta volna a lelkében: „Kedves szülőm, nagyszülőm, rokonom, inkább én viszem helyetted a nehéz sorsot, mint Te.”
"Ha menned kellett, akkor követlek – a betegségbe, a rossz sorsba, a halálba.”
"Majd én átélem helyetted a nehéz érzelmeidet”
"Ha Te nem lehettél boldog, akkor én se leszek az.”
"Ha kitagadtak, majd én képvisellek.”
"Majd én vezekelek helyetted.”
A halálos betegség beengedésével, mintha ezt mondaná valakinek:
"Te csak maradj, majd én megyek...” Ha ezeknek a törvények ismeretében vizsgáljuk meg, hogy miért nem sikerül úgy élnünk, ahogy szeretnénk, nagyon gyakran derül ki az, hogy a családunkban megsérült a három törvény valamelyike, és a rendszerben beindultak a kiegyenlítő, jóvá tevő mozgások, működésbe lépett a rendszer-lelkiismeret, melynek megnyilvánulásaként pl. egy gyerek elkezd minden érthető ok nélkül rosszul élni, vagy valamilyen testi-lelki tünetet mutatni. Mivel ilyenkor az okok nem a saját élettörténetben vannak, mindaddig eredménytelenek maradhatnak a testi és lelki kezelések, amíg a fenti rejtett, tudattalan átvállalás, fogadalom a napvilágra nem kerül és fel nem oldódik. A ma még újszerűnek ható módszer eddig számos terápia-rezisztens esetben hozott gyors és látványos javulást. Sokszor megszűntek a saját élettörténet alapján érthetetlen depressziók, teljesítménybeli és kapcsolati kudarcsorozatok, öngyilkossági hajlamok, és amennyiben még nem alakultak ki gyógyíthatatlan irreverzibilis változások, a testi betegségek is javultak.


Az életünk ára

Minden ember számára a szülei és a családja jelenti az élete szempontjából a legfontosabb köteléket. Mégis az a szó, hogy „családom” sokak számára jelent fájdalmat, haragot, hiányérzetet. Van, hogy egy sorsátvállalás áll az útjában annak, hogy valaki a család részének érezhesse magát. Van, hogy a szülők sorsátvállalásai, az ő történetük nem engedi, hogy ideális környezetet biztosítsanak a gyereküknek, aki így csak sok hiány és fájdalom árán tud felnőni. Ha pedig az ember nem tudja érzelmeiben is átélni, hogy kapott egy életet, és úgy kapta, ahogy azt adni tudták, akkor gyökértelenné és boldogtalanná válik. Valami mindig hiányozni fog, mégpedig valami nagy és lényeges. Ám ha látja, hogyan alakítja minden ember életét a Sors nevű hatalom, az övét ugyanúgy, mint a szüleiét, hogyan működnek az élet, a szeretet és a rend törvényei mindannyiunk életében, akkor talán megérti, hogy mindent megkapott tőlük, amit csak adni tudtak. Amit pedig nem tudtak megadni, ami fájt, hiányzott, az az élete ára. Talán sikerül a szívével is megértenie, hogy a gyökereiből kapja meg mindazt, ami az élethez kell, testének anyaga, lelkének energiái szülein, nagyszülein, dédszülein és azok szülein keresztül érkeztek el hozzá. És ha tudattalan gyereki szeretetből nem gondolja, hogy más sorsát és érzelmeit kell cipelnie, akkor leteheti az átvett sorsot, kezébe veheti a saját életét, és csinálhat belőle valami nagyon jót, hogy családtagjai lássák, érdemes volt azt továbbadni neki. A legnagyobb ajándékot, amit ember csak embernek adhat: az életet.


A mező

A családállítás egy sajátos "energiamezőben" történik. Ez a mező pontosan, egyértelműen nem mérhető és nem meghatározható, ám határozottan megtapasztalható. Mondhatjuk úgy, hogy azt a közös családi lélek, tágabb értelemben sorsközösségek lelke: az élet létrejötte és fennmaradása szempontjából kialakult közösségek kohéziós ereje formálja. Ez a mező olyan, mintha hordozná és továbbítaná az információkat, olyan, mintha emlékezne. Hellinger egy időben okos mezőnek nevezte. Rupert Sheldrake angol biológus morfogenetikus mezőnek nevezte el ezt a jelenséget. Ezt okozati mezőnek is nevezi, mivel a forma- és viselkedésminták előképeiként szolgálnak. A kifejezés a morph: forma és a genezis: létrejövés szavakból ered. Sheldrake és Hellinger egyetértettek abban, hogy hasonló jelenségről beszélnek. Ma Hellinger szellemi mezőnek nevezi, olyan térnek, amelyben megnyilvánul a lélek mozgása.

"Létezik egy mélység, amelyben minden összefolyik. Ez a mélység kívül esik az idő határain. Az életet olyan, mint egy piramis. Fenn, az egészen kicsi kis csúcson zajlik minden, amit haladásnak, történelemnek nevezünk. Lenn, a mélységben a jövő és a múlt összemosódik. Ott csak tér van, idő nincs. Néha előáll olyan helyzet, melynek során kapcsolatba kerülünk ezzel a mélységgel. Ilyenkor  valamilyen rejtett rendszert ismerünk fel benne és lelkünk valami nagyobb méretű irányába képes elmozdulni."

A családfelállítás ebből a mélységből, energiamezőből jeleníti meg képviselők segítségével a család erőterét  addig a határig, amíg azt érzékelni képes. A végső határ a végtelen, ám a családfelállításnál általában négy-öt generáció erőtere jelenik meg.

Amikor az egyén cselekvés előtt áll, a mező emlékezik és megismételhet egy korábbi cselekvést. Ezért fordulhat elő, hogy egy családban generációról generációra ugyanazok a sorsok ismétlődnek, mert a családi mező emlékezete ugyanazokat a mozgásokat hívja elő. Hellinger megfigyelte, hogy ha ezt a mezőt kívülről egy új szellemi behatás éri – egy új szellemi mozgást állítunk be – akkor ez az ismétlődés megáll, és az egyén képes lesz egy új életszakaszt kezdeni. A gyógyulás azzal kezdődik, ha a múltat – az ismétlődésekkel együtt – tisztelettel elfogadja, nyitottá válik a jövő felé, és vállalja a pillanat kockázatát. Amikor az egyén felismeri a valóságot, azt, ami van, és nem annak bűvöletében él, hogy a valóságnak milyennek kellene lenni, akkor ez az a pillanat, amikor az új szellemi mozgás elindítható bizonyos gyógyító mondatokkal. Olyan mondatokkal, amelyek szeretettel teljesek, elfogadóak és a mélyben hatnak. Általuk felismerhetjük, hogy mindaz a rossz, ami eddig történt velünk, hozzátartozik ahhoz a jóhoz, ami ezután fog megtörténni. Egyik nincs a másik nélkül. Az ellentétek a létezés mélyebb szintjén elválaszthatatlanok egymástól.